O my God, the Magyar bless
With Thy plenty and good cheer!
With Thine aid his just cause press,
Where his foes to fight appear.
Fate, who for so long didst frown,
Bring him happy times and ways;
Atoning sorrow hath weighed down
Sins of past and future days.

By Thy help our fathers gained
Kárpát's proud and sacred height;
Here by Thee a home obtained
Heirs of Bendegúz, the knight.
Where're Danube's waters flow
And the streams of Tisza swell,
Árpád's children, Thou dost know,
Flourished and did prosper well.

For us let the golden grain
Grow upon the fields of Kún,
And let Nectar's silver rain
Ripen grapes of Tokay soon.
Thou our flags hast planted o'er
Forts where once wild Turks held sway;
Proud Vienna suffered sore
From King Mátyás' dark array.

But, alas! for our misdeed,
Anger rose within Thy breast,
And Thy lightnings Thou didst speed
From Thy thundering sky with zest.
Now the Mongol arrow flew
Over our devoted heads;
Or the Turkish yoke we knew,
Which a free-born nation dreads.

Oh, how often has the voice
Sounded of wild Osman's hordes,
When in songs they did rejoice
O'er our heroes' captured swords!
Yea, how often rose thy sons,
My fair land, upon thy sod,
And thou gavest to these sons,
Tombs within the breast they trod!

Though in caves pursued he lie,
Even there he fears attacks.
Coming forth the land to spy,
Even a home he finds he lacks.
Mountain, valego where he would,
Grief and sorrow all the same
Underneath a sea of blood
While above a sea of flame.

'Neath the fort, a ruin now,
Joy and pleasure erst were found,
Only groans and sighs, I trow,
In its limits now abound.
But no freedom's flowers return
From the spilt blood of the dead,
And the tears of slavery burn,
Which the eyes of orphans shed.

Pity, God, the Magyar, then,
Long by waves of danger tossed;
Help him by Thy strong hand when
He on grief's sea may be lost.
Fate, who for so long did frown,
Bring him happy times and ways;
Atoning sorrow hath weighed down
All the sins of all his days.

Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, b?séggel,
Nyújts feléje véd? kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztend?t,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövend?t!

?seinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád h?s magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj sz?l?vesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de b?neink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörg? fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd törökt?l rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Gy?zedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölötte.

Vár állott, most k?halom,
Kedv és öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréb?l,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk h? szeméb?l!

Szánd meg isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje véd? kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztend?t,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövend?t!